Van egy cikkem, feltöltöm most!

Élménybeszámolók

Harcsák, fecskék, pérek

A cím senkit sem tévesszen meg, nem ornitológiai irányba kanyarodó lesz az írásom, bár ha jobban belegondolok, biztos lenne egy két madár barát, aki örömmel venne új információt a kedvelt villásfarkú madaráról. Nagyon sok napot, hónapot, órát percet töltök a vízen. Sok érdekes dolgot lát az emberfia az évtizedek alatt, de amit most ősszel volt szerencsém megtapasztalni a még számomra is hihetetlennek tűnt. Ha valaki ez elmesélné kissé hitetlenkedve fogadnám, bár van benne némi ráció. Jó szokásomhoz híven délután már a folyó hátán talált és lassú csorgással vitettem magam lefelé, miközben emelgettem a vertikális csalimat. Kapás nélkül telt el már vagy két óra, amikor érdekes dologra lettem figyelmes. Nagyon komoly mennyiségű fecske körözött egy rövid 500 méteres szakaszon és hirtelen bukó mozdulatokkal csaptak le a vízre.





Első gondolatom az volt, hogy isznak, de emlékeim szerint nem ilyen manőver keretében szokták ezt tenni. Úgy emlékeztem szépen húznak a felszín közelében és alig érintve a vizet szürcsölnek. Ezek a madarak pedig inkább becsapódtak, nem csak érintőlegesen, hanem teljes erővel. Szép lassan kezdtem közelebb érni a madarakat kicsit megzavarta a csónakom, de nem inaltak el, hanem elkezdtek felettem körözni. Oda érve a tett színhelyére figyelmes lettem apró kis burványokra. Kamerám segítségével rá zoomoltam és észre vettem, hogy apró gyerkőc méretű tengeri pérek hatalmas bandája szürcsöli a víz felszínt. Ezekre a kis pérekre vadásztak a fecskék. Számomra teljesen hihetetlennek tűnt. Sosem tapasztaltam ilyet, hogy halat ettek volna ezek a madarak. Lőttem gyorsan pár perc filmet és egy jó kép sorozatot, majd gondoltam hagyom őket tovább lakmározni. Amikor letettem a fényképezőgépen és elkezdtem a motorral matatni egy loccsanó hangra lettem figyelmes. Odanéztem és abban a pillanatban felrobbant a víz, egy brutális harcsa rablásnak voltam a szemtanúja. Gyorsan odadobta neki a botomra felszertelt vertiket és elkezdtem a felszín alatt vezetni, de semmi reakció sem volt. Majd még egy rablást láttam, pulzusom gyors ritmusban adta az ütemet, szórtam rendesen a vizet, de semmi eredménye sem volt. Félórán át néztem, ahogyan rabolnak a harcsák és esznek a fecskékkel együtt. Beindítottam a motoromat és a csónakom orrát haza irányba állítottam. Nem volt nálam csak vertikális wobbler abból is csak egy a marékkal szórtam be a hajós dobozomba. Szürkületben értem haza, így hát esélytelen volt, hogy vissza menjek majd 15 kilómétert. Inkább elterveztem a másnap délutáni pecámat. Gondosan összekészítettem azokat a wobblereket amelyeket jónak gondoltam. Volt köztük egy csukás modell is, igaz nem túl strapabíró és nem a harcsákra tervezték, de az alakja és a mozgása nagyon emlékeztetett a tengeri pérekre. Ebéd után komótosan bepakoltam a csónakba és útnak indultam. A kanyargós folyón nem tudtam messzire ellátni, de a szemem mindig az égboltot pásztázta. Kerestem a fecskéket, ők voltak az útmutatóim, hogy merre jár a tengeri pérek csapata és nyilvánvalóan alattuk a szeretett harcsáim. Izgatott voltam, amikor arra szakaszra értem ahol tegnapi nap folyamán láttam őket, de most nem voltak ott. Egy bő negyedóra lassú tempójú hajózás után láttam meg a fecskék bandáját. Három kilométerrel voltak lejjebb, mint tegnap. Motort leállítottam és elkezdem lassan csorogni közben dobálni. Amikor az apró halak közelében értem, láttam egy farok csapást a baloldalon. Oda dobtam a wobbimat és talán ha hármat tekertem rajta, amikor elemi erejű rántást éreztem. Végig futott a boton a villámcsapás, be sem kellett vágnom egyből akadt. Vágtázott a koma a mélybe azonnal. Szinte tövig betekert fékem a Komodón fütyült. Tudtam, hogy jó hallal lesz dolgom. Ilyenkor mindig keményen kell bánni a hallal, hiszen nem bohóckodhatunk vele órákig, mert elkészül az erejével és akkor még halál is lehet a vége. Jobban szeretem őket annál, mintsem ezt kívánjam nekik. Erős gerinces 18kg teherbírású BBX pálcám tudtam, hogy nem fog cserben hagyni. A vastag R12-es fonott is tökéletesen bírta, már csak azt nem tudtam, hogy jól akadt e. Az idő volt már, csak ami eldöntötte, mivel ha az első pár perceben nem megy el, akkor szinte biztosan jól akadt. Innentől kezdve már csak egy akadó vagy egy kagyló füzér vethet véget a fárasztásnak. Imádom, amikor belekapaszkodom a botba és hátra feszülve érzem ezt az őserőt. Ilyenkor minden üres órát elfelejtek és tudom, ezért csinálom. Komolyakat pumpált a botomon, éreztem, ahogy ütögeti a farkával a madzagot, de már jöttek fel a buborékot és a pohárnyi burványok. Mivel a zsinegem tíz méterenként más és más színben pompázik, így tudom, hogy mennyire van még tőlem a bajszi. Az utolsó sötétzöld szín is felkerül a botra, innentől kezdve már csak egy két perc és megpillantom az ellenfelem. Úgyis lett egy csodaszépszínben pompázó két és fél méteres harcsa fordult meg előttem, amikor felemeltem. Megpaskoltam a fejét és egyből megugrott. Le vitt vagy 10 méter madzagot. Szépen visszaloptam és újra megsimiztem a kobakját. Újra ugyanaz az a produkció. A harmadik vagy negyedik ilyen alkalom után már jobban tűrte, de ötödikre már semmit sem csinált. Odahúztam, kesztyűm már a kezemen és megpróbáltam a szájába nyúlni.



Elsőre nem sikerült rendesen fogást találni, de másodjára már megvolt. Levegő kifúj, bot letesz, erőt gyűjt majd egy határozott mozdulattal bent is van a csónakban. Gyorsan odébb álltam egy lapos részre ahol matracra tettem, kis videózás és fotózás valamint méretvétel után ment is vissza, hogy holnap újra tudja habzsolni a péreket. Pontos mérete 240cm volt, amely nagyjából olyan 100-105kg körül lehet. Sosem kínzom őket a súly mérésével. A rekordharcsámat próbáltuk a németek mérlegével megmérni, de az sem sikerült, innentől kezdve nem is érdekel nagyon ez az adat. Aznap fogtam még négyet, azaz összesen öt hareszt. Kettő darab egyméteres, egy darab 198cm egy darab 140cm és az első, amely ugye 240cm volt. Soha rosszabb napom ne legyen! Másnap szintén akasztottam egy elemi erejű bajszit, de a wobblerem derékba tört és elvitte emlékbe. Sokat elmélkedtem, hogy vajon mekkora hal lehetett – mindig az a legnagyobb, ami elmegy, horgászéknál már csak így megy – hiszen a mázsást bírta, de az is lehet, hogy csak egy két méterkörüli volt és az előző napi öt harcsa után meggyengült. Erre a kérdésre azt hiszem, sosem tudom majd meg a pontos választ. Azonban az biztos, hogy vettem még egy jó pár ilyen modellt másnap a boltban. Fogtam is velük utána is pár darabot, de ezt az első napot nem tudtam megismételni. Szeretem volna rendesen publikálni a fecskéket és a harcsákat is, de a gépem sajnos eltűnt és vele együtt a sok szép fotóm is. Maradtak a telefonos képek, amiket kicsit felturbózva, de azért használhatóvá lehetett tenni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a videó felvételek megmaradtak a kamerán és alkalmasint egy videómegosztó csatornán majd egy rövidfilm formájában közzé is teszem. Számomra egy nagyon érdekes és tanulságos eset volt. Sosem gondoltam volna, hogy a fecske egy halevő madár, számomra inkább rovarevő, de ezek szerint vannak bizonyos halfajok vagy időszakok, amikor ilyen fajta táplálék után fordul. Ebben az időszakban felvonulnak az édesvizekbe a pérek és nem csak a delta torkolat környékén hanem akár 30-40 kilométerrel feljebb is vígan fickándoznak az édesvízben. A tengeren horgásztam tonhalra és bonítóra ilyen módszerrel, de ott a sirályok és csérek csapatát követtük és ahol lecsaptak ott voltak alattuk a ragadozóink. A tanulság annak, amit leírtam az nem más, hogy sose ragaszkodjunk a jól bevált dolgokhoz és mindig merjünk változtatni, kísérletezni. Járjunk nyitott szemmel és a vízen szerzett saját tapasztatok alapján merjük az ötleteinket valóra váltani, mert sosem tudni mikor fedezzük fel a spanyolviaszt. Ezekért a harcsákért hálás vagyok fecskéknek, és mert nélkülük még mindig ott rángatnám a vertiket közel sem ilyen jó eredménnyel. Csodálatos napokat kaptam tőlük, és ami a lényeg, hogy a harcsák is mind úsznak tovább a vizekben és a következő szezonban újra lesz esélyem megfogni őket vagy az utódjaikat!






Forrás: Varga Vilmos